Túl lehet-e jutni az emlékgyűjtés káoszán?

Kedves Olvasóim!
Úgy vagyok vele, hogy ha már elmentem valahová, akkor fotózom. Ha meg, az utazáson bejutottam egy múzeumba, felültem egy hajóra, akkor pedig nem tudom kidobni a jegyeket. Beletömöm a táskámba, s viszem haza, a digitális fotókkal együtt. Ezt a jelenséget már scrapbookos életem előtt is megfigyeltem magamon, azóta meg, méginkább így van. Abban a reményben teszem ezt, mert úgy hiszem, így élesebben megmarad bennem az emlék. A fotókkal ÉS A tárgyi emlékekkel együtt konzerválom, mert azt szeretném, hogy ne tűnjön el, hogy emlékezni tudjak, hogy újra át tudjam élni. De, ez a gyűjtögetőmánia felvet egy csomó ellentmondást és némi belső konfliktushoz is vezet. Ezt boncolgatom az alábbi bejegyzésben. Ha kíváncsi vagy, olvass tovább!


Szóval, adott a szituáció: van egy rakat fotóm és egy mappányi tárgyi emlék: prospektusok, jegyek, szalvéta egy kávézóból, apró kavicsok, lepréselt virágok ilyesmi. Ez meglehetősen nagy adatmennyiség nem beszélve a tárgyi emlékekről. Szisztémát kíván a gyűjtésük, tárolásuk - s elfogadható indokot kell találni arra is, mi célból tartom meg őket... Emlékszel az előző bejegyzésemre, ahol a fotók tömkelegéről írtam?


Az oké, hogy a fő indok az, amit a bejegyzés bevezetőjében is írtam: hogy életben tartsa az emléket. De kérdezem én, ha a kis emléktárgyak bent vannak egy mappában, s felmásolva a gépemen a sok fotó, attól még mennyire lesz bennem élő az emlék? Azt vettem észre magamon, hogy csupán egy kellemes gondolat erejéig: ha épp a kezem ügyébe kerülnek, akkor azt érzem: "De jó, hogy ezek még megvannak"! (Vicces rágondolni, hogy mondjuk a férjemnek szerinted ugyanezt jelenti-e, ha ránéz az efféle emlékkupacokra?)

Magától értetődő, hogy - mivel tudod rólam, hogy scrapbookozom - most esetleg azt várod, írjam azt, nos, nálam nem sokáig léteznek ilyen kupacok, mert minden rövidesen scrapbookalbumokba vándorol. Nos, csak egy icipicit tévedtél - én is pont olyan vagyok, mint bárki más, talán pont olyan, mint Te.

Utazás előtt és hazatérvén is késztetést érzek, hogy VALAMI történjen, igénylem az egész dolgot, mert már réges rég rájöttem, hogy KELL az aktuális kupacból egy scrapbook - értem és imádom az egészet.

Ahogy egykori tanfolyami résztvevőm, Ida mondta "felismertem, hogy az évtizedes  gyűjtőszenvedély mára az utazós albumok készítésével nyer értelmet, abban manifesztálódik" - teljesen klassz definíció, nem igaz?

VISZONT! Valahogy mindig lassabb az utólagos albumkészítés üteme az emlékek gyűjtéséhez képest. Már van vagy három Írország-kupacom, két Amerika-kupacom, egy Olaszország-kupacom és legutóbb lett egy Prága-kupacom. Van egy tasakos mappám, amibe - legalább - témák szerint gyűjtve minden emlék, s, scrapbookalbumokra várnak.

Itt jön elő az a belső konfliktus, amiről beszéltem. Mit tegyek, hogy ez a kupac ne növekedjék? Ha az idei nyárra gondolok, most is lesz majd egy csomó emlék, csak gyűlik, gyűlik. Hogyan lehetnék úrrá ezen? Hogyan nem fog nyomni a külső késztetés (az összegyűjtött emlékek látványa) és a belső igény?

Mert tudom és meggyőződésem, hiszen tapasztalom, hogy scrapbookalbumokba foglalva igenis élőbb marad az emlék. Az egész család szívesen lapozgatja a közösen átélt nyaralásokról vagy utazásokról készített munkáimat, mert a kezük ügyében vannak, így újra és újra felvetődik egy-egy sztori, amit fel tudunk idézni. Mindenki örül, szép a rend. Helyére került minden, kincs született. Zsír!


Végiggondoltam, mik azok a tipikus megoldások, amiket alkalmaztam az emlékgyűjtéses patthelyzet feloldásával kapcsolatban. Leírom, mert talán Te is így vagy ezzel, s kíváncsi vagy rá, hogyan lehetne örömteli módon úrrá lenni ezen?

• 1. Elhatároztam, a következő utazáson nem fotózok majd sokat és nem hozok haza tonnányi emléket. Kipróbáltam - nem vált be. Nem tudom meghazudtolni magam, képeket kell készítenem, s hozzá kell érnem később is azokhoz a tárgyakhoz, amiket begyűjtöttem. Az a nyaralás, aminél így tettem, mára már a fejemben csak egy homályos emlék. Fáj is egy picit. :(
• 2. Elhatároztam, még erőteljesebben ráveszem magam arra, ahogy hazaérek, feldolgozom az emlékeket. Kipróbáltam - nem mindig vált be. Nem mindig sikerült, bár, azért jó pár példa bizonyítja, hogy utólag feldolgoztam az élményeket. Erre már megvan a módszerem, amit fogok is még alkalmazni, de mégsem ez bizonyult a legtökéletesebb megoldásnak.
• Az utazáson nekikezdek az albumnak, s úgy jövök haza, hogy már csak a fotókat kell beleragasztani. Kipróbáltam - ez a módszer szinte mindig működött, legalább is, ha az utazás lehetővé tette az efféle kreatív ügyködést. De a legígéretesebb megoldás mégsem ez volt.

Számos albumom bizonyítja azonban, hogy igenis meg tudom csinálni! De, végül mi bizonyult a legjobb megoldásnak? Elárulom.

A legtöbben abban bízunk, hogy utólag mindig sikerülni fog elkészíteni a fotók és az emlékek láttán a legtökéletesebb scrapbookalbumot, ami visszaadja majd az élményt. Ehelyett én azt tapasztaltam, hogy az előzetes tervezés és magára az út kezdetére félig már elkészített scrapbookalbummal sikerült leginkább olyan családi krónikát készítenem, ami 100%-ban visszaadja mind a mai napig, amit átéltünk.

Erre láthatsz példát az alábbi videóban:

Holnap megmutatom Neked, azt a módszert, amivel én célt értem. 

• hogyan légy úrrá ELŐRE az utazós emlékek későbbi káoszán, 
• hogyan állíts össze olyan albumot, ami külsőre szép, össze tudod könnyen állítani, s kellően informatív ahhoz, hogy 
• maradandóan megőrizze és felidézhetővé tegye a legdrágább kincseidet:
  
  az élményeidet, a pillanatok emlékét, amikben ÉLTÉL. (Nem véletlenül írtam nagy betűkkel.)

Velem tartasz holnap is?

Köszönöm, hogy ma is itt jártál.
Barátsággal üdvözöllek:
Budaházi Brigitta, Gigi