Utazás és megérkezés - CHA 2015
Kedves Olvasóim!
Ismét itt tartunk... mármint Ti meg én, hogy ugyanabban a csodás élményben osztozhatunk, határokat, időzónákat átívelve. Ez a közös élmény pedig, az Egyesült Államok-beli CHA (Kreatív Hobby Szövetség) által minden évben megrendezésre kerülő CHA MegaShow, ami tkp. egy nemzetközi kiállítás és vásár a kreatív hobbi piac újdonságairól, fejlesztésreiről. Egy évvel ezelőtt már hozzászokhattatok ezen a blogomon, hogy naponta jelentkeztem és beszámoltam az aznap történtekről.Örömmel mondhatom el, hogy ez idén sem lesz másként. Ebben az évben is személyesen vehetek részt ezen a nagyszabású rendezvényen, a Pentacolor jóvoltából. Ez az első beszámolóm az utazásunkat és megérkezésünket írja le.
2015. január 8-án, szerdán reggel indult velünk a repülő Budapestről, s úgy kalkuláltuk, a repülőút háztól-házig kb. 20 órát fog tartani, míg Kaliforniába, NewPort Beach-re megérkezünk szállásadóinkhoz. A két átszállás Londonban és Chicago-ban, a poggyászvizsgálatok és a biztonsági ellenőrzések bőven indokolják az út időbeli hosszát, ám ezúttal, egy kicsit elszámítottuk magunkat. Persze, megnyugtathatok mindenkit, semmi baj nem történt és szerencsésen megérkeztünk, csak egy kicsivel később, mint, ahogy mindannyian gondoltuk.
Először magáról az útról. Négy fényképet szeretnék megosztani: az elsőn a Londonból indult gépünk, ami arról nevezetes, hogy ezzel szeltük át az óceánt. A második képen, ami egy montázs, lenyűgöző látvány egy különleges tájról. Életemben először láttam a saját szememmel Grönland kietlen, de mégis szépséges felszínét tízezer méteres magasságból. Azok a fjordok, a szikrázó hóval fedett hegycsúcsok, az óriási hómezők, a sziklákkal csipkézett partszakaszok... gyönyörűek voltak. A harmadik képen Kanada felszínét figyelhetitek meg, amire teljesen illenek az előbbi jelzők, egy kivételével: tt nem láttam hegycsúcsokat, csak lapos, kopár szakaszokkal tarkított, végtelen hómezőket.
Ez, a negyedik kép, aminek pedig még főszerepe lesz a krónkában, már Chicago. Tavaly egész más látvánnyal fogadott bennünket a híres megapolisz. Akkor épp túl voltak azon a hóviharos időszakon, aminek most, mi úgy tűnik, a közepébe csöppentünk. Most "bezzeg" hó lepte be a várost, vele együtt a 6-sávos autópályákat (ezt láthatjuk a kép közepén), a házakat, az utcákat, mindent fehér hó borított.
A leszállást már nagyon vártuk. Valami 8 és fél órába telik átszelni a nagy vizet London és Chicago között, ami, ha belegondolunk, szédületesen klassz dolog! Hiszen felrepítenek bennünket több, mint 10.000 méter magasba, felgyorsítják a gépmadarat több száz kilométer/h sebességre és hipp-hopp, ami dédanyáink idejében is még hetekbe telt, ez letudható mindössze egy nyolc órás "műszak" ideje alatt. Ezt a nyolc órát azonban, a befejezéshez közeledve, talán mondanom sem kell, már NAGYON AKAROD, hogy véget érjen. Alig vártam, hogy ismét megláthassam az Államokat, s szinte gyerekként "jelentettem" utastársamnak, vendéglátómnak, Holczer Györgynek, a Pentacolor vezetőjének, hogy "már csak 1:34 perc van hátra", már csak 1: 28 perc van hátra... jé, bocs, legutóbb 5 perccel ezelőtt mondtam, hogy mennyi van még". Ott vagyunk máááááár? :)
Aztán jött a rázós szakasz. Aki nem kedveli a repülést, az szerintem biztos félt vagy inkább rettegett a gépen. Dobálta rendesen a nagy szél, az amúgy ne kicsi repülőnket. Benne ülve teljesen olyan volt, mintha a hullámvasútnak és a dodgem-nek a keverékében ülnénk egy össznépi vidámparkban. Hehe. :) Én nem féltem, mert vidám voltam és vigyorogtam, de, azt hiszem, ez már előrevetítette, hogy mi vár bennünket a városban.
Mi várt bennünket? Hóvihar, mínusz 17°C (megjegyzem, hogy a kaliforniai meleghez öltöztem, így nem vittem nagykabátot, csak egy polár felsőt, khm) és vagy 18 hókotró jármű, ami konvojban közelítette meg a kifutópályát körülöttünk, mire végre leszálltunk. A kifutópályán kb. fél órát álltunk, a gépet folyamatosan rázta a nagy szél, és onnan szemlélhettem, milyen az, mikor vízszintesen esik a hó, alig lehet ellátni, s ettől csak néhány réteg acél és átlátszó plexiablakok választanak el. A kifutópályán hétköznapi hősök tették a dolgukat (egyiket sikerült lefotóznom, ti is felfedezhetitek a kép bal oldalán, középen, aki a hófúvás közepén széttett karokkal, kezében villogó lámpákkal irányította a nagy gépeket. A repülőtéren aztán (elsőre úgy tűnt) versenyt kell futnunk az idővel, mert a nagy hó okozta kései leszállásunk miatt lerövidült az átszállási időnk.
Mivel itt, Chicago-ban történik a hivatalos belépés is az Egyesült Államokba, bonyolultabb az átszállás, mint pl. Londoban volt. Itt először visszakapjuk a bőröndjeinket (lassítópont 1), majd a határőrség tisztjei ellenőrzik az útleveleinket (lassitópont 2), továbbmenvén le kell adni a bőröndödet, hogy bekerüljön a következő gép gyomrába (lassítópont 3). Itt, azonban kiderült, hogy "Á, ne is tegyék fel a futószalagra, már nem fog átérni a bőrönd. Maguk még elérhetik, de a bőröndök, mire odaérnek, a gép elmegy." - "Ó..." - csak ennyit tudtunk mondani. És most mi lesz? - Menjenek át a hármas terminálra és válasszanak egy másik gépet. - Rendben, köszönjük! Fussunk!
Négy bőrönddel, kézitáskákkal, laptopokkal (jelen esetben értsd: felesleges "csüngőkkel"), kabátban rohantunk a terminál felé, amire több percnyi helyi vasúttal (!) jutsz el (lassítópont 4). A vonaton már minden lejátszódott a szemünk előtt. Itt ragadunk, keresnünk kell szállást, majd didergek a kis polárfelsőmben, s, egy fél nap késéssel (ha egyáltalán felszállnak a gépek holnap) érkezünk majd meg a kiállításra. :(
Aztán leszálltunk, végre a terminálon. Na, ott sorbaálltunk a többi boldogtalan utas kíséretében (lassítópont 5). Itt viszont szerencse ért bennünket! A gép még itt van, mondta a légitársaság alkalmazottja, elvette a csomagokat és egy "Siessenek!" - felkiáltással búcsúzott tőlünk. Kösz. De, tényleg.... :) Fussunk! Komolyan, Forrest Gump jutott eszembe! Kezünkben az útlevélbe tett, frissen kapott, új beszállókártyákkal rohantunk a kézipoggyász-ellenőrzésre: újabb sorbanállás következik (lassítópont 6). Végre sorra kerülünk, először Holczer úr került a vizsgálótiszt elé. "Who is it?!" - kérdezi meglepetten a nagydarab néni az útlevelét vizsgálva. Mi?! Ki?! - már elcsigázottan kérdeztük. Ja, jól van. Csak elcseréltük az útleveleinket. Még jó, hogy közvetlenül mögötte álltam... még az kellett volna, hogy kiderüljön, egymás útlevelével akarunk átcsusszanni az ellenőrzésen. Tessék már továbbengedni! Minden oké, jöhet a szokásos: külön tálcába pakold a laptopot, de vedd ki a táskájából, ide a női táskát, ugye beletetted a kozmetikumokat átlátszó nylonba? Jó lesz mellette is, igen. Bőrövet le, a nadrágból kivenni, mellé a cipődet. Kézitáska, kabát, az is külön táskába. Oké, köszi. Mehetsz a motozásra. Átvilágítás, persze minden oké, na, akkor most mindezt vissza. Kösssz! :D :D Na, lényeg a lényeg, hogy mire mindezeken a lassítópontokon átjutottunk, már totál kész voltunk. Erre odaérünk a kijelzőkhöz, ami mit mutat?!!? Miiiiit? A gép majd valamikor egy óra múlva talán indul, de még kapu sincs kiírva, annyira nem tudják. Jó, köszi. Akkor most hátradőlés, és együnk végre valamit!
Ezután már szinte felgyorsultak az események. Vártunk még vagy másfél órát, így tehát már három óra késésben voltunk, mire megjött a gép, beszálltunk, leültünk, s nálam onnantól snitt! - csapó ill. filmszakadás. A négyórás utat egy szempillantásom alatt megtettük (hiszen hihetetlen gyorsan álomtalan álomba zuhantam), s végre megérkeztünk a holdfényes (de nappal nagyon is napfényes), pálmafás Kaliforniába. Akkorát sóhajtottam most, írás közben, hogy nosza. Talán hallottad "lelki füleiddel" te is. Annyira megnyugodtam. Bizony izgalmas volt az ideút, de aztán nagyon jól eső melegség fogadott bennünket - a hőfokra és kedves szállásadóinkra egyaránt értve. Ismét egy privát házban kaptunk szálláshelyet, Holczer úr egyetemi csoporttársainál, NewPort Beach-en, ami nem messze van Anaheimtől, a rendezvény helyszínétől - amit nem győzök elégszer köszönni. Ezt a jobb oldali képet még a repülőtéren készítettem, rögtön, ahogy kiléptem a csarnokból. ♥
Most itt este háromnegyed 12 van. Kicsit elhúzódott az írás, bizonyos technikai nehézségeim voltak a laptopommal az elején, de már rendben van minden. Így, a mai nap nagy eseményéről, a standépítésről csak reggel fogok egy rövid bejegyzést írni, indulás előtt. Remélem, hogy belefér majd. A lényeg, azért, hogy a stand kész, ma felépült és nagyon szép lett! Ezt főleg azoknak az olvasóknak írom, akik otthon izgultak értünk az előre elküldött csomagok és a stand sikeres berendezése miatt. Mindannyian megnyugodhatunk, sőt örülhetünk. A stand ha lehet ilyet mondani, még sokkal szebb lett, mint a tavalyi, minden funkcionál, hívogató és modern. Remélem, sok sikere lesz idén is a közös munkánknak. Szeretném a magam részéről (de azt hiszem a többiek nevében is írhatom) ezúton is megköszönni mindenkinek a segítségét, aki közreműködött a berendezés és a kiállításra kerülő termékek és dísztárgyak, kézműves alkotások összekészítésében, becsomagolásában és sikeres eljuttatásában. Köszönjük szépen.
Ezzel zárom soraimat, most "indul a görög aludni", mert már alig lát a szemével. :)
Köszönöm szépen, hogy itt vagy, s megoszthatom Veled hihetetlen, de mégis igaz, amerikai élményeimet.
Köszönöm, hogy ma is itt jártál.
Barátsággal üdvözöllek:
Budaházi Brigitta, Gigi
Ismét itt tartunk... mármint Ti meg én, hogy ugyanabban a csodás élményben osztozhatunk, határokat, időzónákat átívelve. Ez a közös élmény pedig, az Egyesült Államok-beli CHA (Kreatív Hobby Szövetség) által minden évben megrendezésre kerülő CHA MegaShow, ami tkp. egy nemzetközi kiállítás és vásár a kreatív hobbi piac újdonságairól, fejlesztésreiről. Egy évvel ezelőtt már hozzászokhattatok ezen a blogomon, hogy naponta jelentkeztem és beszámoltam az aznap történtekről.Örömmel mondhatom el, hogy ez idén sem lesz másként. Ebben az évben is személyesen vehetek részt ezen a nagyszabású rendezvényen, a Pentacolor jóvoltából. Ez az első beszámolóm az utazásunkat és megérkezésünket írja le.
2015. január 8-án, szerdán reggel indult velünk a repülő Budapestről, s úgy kalkuláltuk, a repülőút háztól-házig kb. 20 órát fog tartani, míg Kaliforniába, NewPort Beach-re megérkezünk szállásadóinkhoz. A két átszállás Londonban és Chicago-ban, a poggyászvizsgálatok és a biztonsági ellenőrzések bőven indokolják az út időbeli hosszát, ám ezúttal, egy kicsit elszámítottuk magunkat. Persze, megnyugtathatok mindenkit, semmi baj nem történt és szerencsésen megérkeztünk, csak egy kicsivel később, mint, ahogy mindannyian gondoltuk.
Először magáról az útról. Négy fényképet szeretnék megosztani: az elsőn a Londonból indult gépünk, ami arról nevezetes, hogy ezzel szeltük át az óceánt. A második képen, ami egy montázs, lenyűgöző látvány egy különleges tájról. Életemben először láttam a saját szememmel Grönland kietlen, de mégis szépséges felszínét tízezer méteres magasságból. Azok a fjordok, a szikrázó hóval fedett hegycsúcsok, az óriási hómezők, a sziklákkal csipkézett partszakaszok... gyönyörűek voltak. A harmadik képen Kanada felszínét figyelhetitek meg, amire teljesen illenek az előbbi jelzők, egy kivételével: tt nem láttam hegycsúcsokat, csak lapos, kopár szakaszokkal tarkított, végtelen hómezőket.
A leszállást már nagyon vártuk. Valami 8 és fél órába telik átszelni a nagy vizet London és Chicago között, ami, ha belegondolunk, szédületesen klassz dolog! Hiszen felrepítenek bennünket több, mint 10.000 méter magasba, felgyorsítják a gépmadarat több száz kilométer/h sebességre és hipp-hopp, ami dédanyáink idejében is még hetekbe telt, ez letudható mindössze egy nyolc órás "műszak" ideje alatt. Ezt a nyolc órát azonban, a befejezéshez közeledve, talán mondanom sem kell, már NAGYON AKAROD, hogy véget érjen. Alig vártam, hogy ismét megláthassam az Államokat, s szinte gyerekként "jelentettem" utastársamnak, vendéglátómnak, Holczer Györgynek, a Pentacolor vezetőjének, hogy "már csak 1:34 perc van hátra", már csak 1: 28 perc van hátra... jé, bocs, legutóbb 5 perccel ezelőtt mondtam, hogy mennyi van még". Ott vagyunk máááááár? :)
Aztán jött a rázós szakasz. Aki nem kedveli a repülést, az szerintem biztos félt vagy inkább rettegett a gépen. Dobálta rendesen a nagy szél, az amúgy ne kicsi repülőnket. Benne ülve teljesen olyan volt, mintha a hullámvasútnak és a dodgem-nek a keverékében ülnénk egy össznépi vidámparkban. Hehe. :) Én nem féltem, mert vidám voltam és vigyorogtam, de, azt hiszem, ez már előrevetítette, hogy mi vár bennünket a városban.
Mivel itt, Chicago-ban történik a hivatalos belépés is az Egyesült Államokba, bonyolultabb az átszállás, mint pl. Londoban volt. Itt először visszakapjuk a bőröndjeinket (lassítópont 1), majd a határőrség tisztjei ellenőrzik az útleveleinket (lassitópont 2), továbbmenvén le kell adni a bőröndödet, hogy bekerüljön a következő gép gyomrába (lassítópont 3). Itt, azonban kiderült, hogy "Á, ne is tegyék fel a futószalagra, már nem fog átérni a bőrönd. Maguk még elérhetik, de a bőröndök, mire odaérnek, a gép elmegy." - "Ó..." - csak ennyit tudtunk mondani. És most mi lesz? - Menjenek át a hármas terminálra és válasszanak egy másik gépet. - Rendben, köszönjük! Fussunk!
Négy bőrönddel, kézitáskákkal, laptopokkal (jelen esetben értsd: felesleges "csüngőkkel"), kabátban rohantunk a terminál felé, amire több percnyi helyi vasúttal (!) jutsz el (lassítópont 4). A vonaton már minden lejátszódott a szemünk előtt. Itt ragadunk, keresnünk kell szállást, majd didergek a kis polárfelsőmben, s, egy fél nap késéssel (ha egyáltalán felszállnak a gépek holnap) érkezünk majd meg a kiállításra. :(
Aztán leszálltunk, végre a terminálon. Na, ott sorbaálltunk a többi boldogtalan utas kíséretében (lassítópont 5). Itt viszont szerencse ért bennünket! A gép még itt van, mondta a légitársaság alkalmazottja, elvette a csomagokat és egy "Siessenek!" - felkiáltással búcsúzott tőlünk. Kösz. De, tényleg.... :) Fussunk! Komolyan, Forrest Gump jutott eszembe! Kezünkben az útlevélbe tett, frissen kapott, új beszállókártyákkal rohantunk a kézipoggyász-ellenőrzésre: újabb sorbanállás következik (lassítópont 6). Végre sorra kerülünk, először Holczer úr került a vizsgálótiszt elé. "Who is it?!" - kérdezi meglepetten a nagydarab néni az útlevelét vizsgálva. Mi?! Ki?! - már elcsigázottan kérdeztük. Ja, jól van. Csak elcseréltük az útleveleinket. Még jó, hogy közvetlenül mögötte álltam... még az kellett volna, hogy kiderüljön, egymás útlevelével akarunk átcsusszanni az ellenőrzésen. Tessék már továbbengedni! Minden oké, jöhet a szokásos: külön tálcába pakold a laptopot, de vedd ki a táskájából, ide a női táskát, ugye beletetted a kozmetikumokat átlátszó nylonba? Jó lesz mellette is, igen. Bőrövet le, a nadrágból kivenni, mellé a cipődet. Kézitáska, kabát, az is külön táskába. Oké, köszi. Mehetsz a motozásra. Átvilágítás, persze minden oké, na, akkor most mindezt vissza. Kösssz! :D :D Na, lényeg a lényeg, hogy mire mindezeken a lassítópontokon átjutottunk, már totál kész voltunk. Erre odaérünk a kijelzőkhöz, ami mit mutat?!!? Miiiiit? A gép majd valamikor egy óra múlva talán indul, de még kapu sincs kiírva, annyira nem tudják. Jó, köszi. Akkor most hátradőlés, és együnk végre valamit!
Most itt este háromnegyed 12 van. Kicsit elhúzódott az írás, bizonyos technikai nehézségeim voltak a laptopommal az elején, de már rendben van minden. Így, a mai nap nagy eseményéről, a standépítésről csak reggel fogok egy rövid bejegyzést írni, indulás előtt. Remélem, hogy belefér majd. A lényeg, azért, hogy a stand kész, ma felépült és nagyon szép lett! Ezt főleg azoknak az olvasóknak írom, akik otthon izgultak értünk az előre elküldött csomagok és a stand sikeres berendezése miatt. Mindannyian megnyugodhatunk, sőt örülhetünk. A stand ha lehet ilyet mondani, még sokkal szebb lett, mint a tavalyi, minden funkcionál, hívogató és modern. Remélem, sok sikere lesz idén is a közös munkánknak. Szeretném a magam részéről (de azt hiszem a többiek nevében is írhatom) ezúton is megköszönni mindenkinek a segítségét, aki közreműködött a berendezés és a kiállításra kerülő termékek és dísztárgyak, kézműves alkotások összekészítésében, becsomagolásában és sikeres eljuttatásában. Köszönjük szépen.
Ezzel zárom soraimat, most "indul a görög aludni", mert már alig lát a szemével. :)
Köszönöm szépen, hogy itt vagy, s megoszthatom Veled hihetetlen, de mégis igaz, amerikai élményeimet.
Köszönöm, hogy ma is itt jártál.
Barátsággal üdvözöllek:
Budaházi Brigitta, Gigi
Megjegyzések
Köszi, hogy ilyen sok képet tettél fel.
Remélem, Anaheimben nem kell majd télikabát ;-)